Borvári László: Marika néninek, tőlünk
Mesét mondunk, ülj le szépen, ne ficánkolj most a széken
Valamikor réges-régen élt egy kislány szép vidéken
Kicsi lányként mikor játszott a fű közül épp kilátszott
fára ő tán sosem mászott, de már akkor is jól látszott
bizonyára ez nem titok és nem egy új lapot nyitok
tudta ő már, döntött fejben, és a lelke úszik tejben
hogy élete szépen teljen, taníthat majd minden percben.
Kettőezertizenhatban hozzá került egy pár vadkan
és még néhány kicsi lányka, szívébe ő mind bezárta.
Négy éven át óvta, védte, de most itt van az év vége
Tizenkilenc, csitri, kamasz, hozzá ez a furcsa tavasz
Nem gondoltuk, így lesz vége, de szívünkben a tuti béke
Beletesszük egy dobozba, majd az idő fellapozza
emlékkönyvünk összes képét, Zánka, Visnyó szép emlékét.
németórák, gutentág, lelkes kölkök tanulták,
negyven éve katedra, nem megyünk az agyadra?
Elköszönünk, elmegyünk, de lett egy komoly fegyverünk
hogyha a baj meggyötör, akkor is lesz még egy kör
nem fogunk elfeledni, legjobb dolog szeretni.
Súgd meg nekem csendesen, ugye én vagyok a kedvenced?!
