Az első megválaszolandó kérdés, amelyet mindig feltesznek a megnyitó szervezése során, hogy miért ragaszkodunk ezekhez a magyar kultúra napi kiállításokhoz.
Egyrészt, mert kialakult nemes hagyománya az iskolának ez az alkalom, másodszor azért, mert fontosnak tartjuk, hogy diákjaink az iskola viseletes falai között időnként, egy időre profi vagy amatőr művészek alkotásaiba botoljanak.
Szeretnénk éreztetni velük, hogy az alkotás – legyen az művészeti vagy technikai – nem úri hobbi, hanem az emberi agy és lélek természetes lételeme, nem csak ünnep, de hétköznapjaink része.
A kultúra színes megjelenési formái körbevesznek, megszólíthatnak bármelyik percben, például az iskolai szünetekben is.
Lőrinc Andrea megszokott, de mindig meghökkentően profi kiállításrendezői munkája, kollégáink kiállításhoz kötött beszélgetései a gyerekekkel ezt a felismertetést igyekszik segíteni.
Simon Zoltán, polgári szakmájára nézve villamosmérnök menedzsert, háromgyerekes családapát hat évvel ezelőtt a kikapcsolódást jelentő kutyás természetjárásakor magával ragadta egy látvány, s a kezeügyében fekvő gép automata beállításával magával vitte a pillanatot.
Ez a meggondolatlan tett lavinát indított el. Egyre többre vágyott: önképzéssel, fotográfus iskola elvégzésével a jegyzetkép lassan egyre tökéletesebb képalkotássá vált a kezében. Az automata üzemmódú gépből festőecset lett. Ez nem ünnepi túlzás.
Az egyre csiszolódó technika megteremtette a minőségi fotó alapját: a kompozíció, az árnyékok, a fények és a színek azon összhangját, mely esztétikai élményt teremt a nézőben.
A pillanatot kreatívan megragadó fényfestő egyéni élménye, természetszeretete átugrik a befogadóra, a kép megpendít bennünk egy húrt, megszólít minket.
A madár röptében például megérezzük a lendületet, a magával ragadó szabadságot, a villanydróton csőrükben étellel pihenő madarak a kötelességtudó szorgalom megtestesülései.
Egyik itt szereplő fotója kiemelt közléssel szerepelt a National Geographic Magyarország egyik számában.
Köszönjük a fotósnak, hogy igen hasznos információkkal kíséri látogatóit (diákjainkat) a paravánok között.
Füleki Enikő – kollégánk szavaival élve – egy a napi feladatok kimért időhatárai, kényszerek állította korlátai elől menekülő ember. De hova tart ez a menekülés?
Idézem: a színek és formák másik lehetséges világba emelnek, melyben a lélek a kreativitás erejével megállítja a kegyetlenül percegő idő préseit, s egy megnyugtató érzelmi világot teremtenek az ecsetével üveg fölé hajló emberben.
Céltalan vándorlásról beszél, de a következő pillanatban mégiscsak megcsillan az értelme: megörökíteni ezt a szabad, befelé forduló, szépséget alkotó pillanatot. Anyagba önteni az elillanó örömöt, ez a cél.
BELSŐ TEREINK TÁGAS VILÁGOK! – kiáltja felénk például a „Szerelem” c. képsorozatával, ahol a hullámzó vonalak egybefonódó egységéből hirtelen ugrik elő a ragadozó, tán sodró, titokzatos érzéseink kegyetlen kettősségére figyelmeztetve. Egy másik képen Aranyt idézi, mikor a levéltányérokat fényfelé fordító léleknövényeit álmodja meg: „Nem a való hát: annak égi mása…”
Festett üveg alkotásait élénk áttetsző színei miatt a nap felé fordítva kéne megcsodálnunk a zárt üveges vitrinek helyett, hogy a fénytörés játéka eleveníthesse át őket méginkább.
