Iskolánk története
Összeállította: Dr Balla Gáborné
Budapest 1997.
Bevezetés
A Diadal úti iskola épületét 1979 november 4-én vették birtokukba a pedagógusok és a tanulók. Története azonban nem ekkor kezdődik, hanem szervesen beleágyazódik a települési környezet évezredes és a jogelőd intézmény két évtizedes múltjába. Dolgozatom csak úgy felelhet meg a történetírás szakmai követelményeinek, ha ezekről az előzményekről is szólok.
Az alapítás óta eltelt 17 tanévet igyekeztem történelmi szempontok szerint áttekinteni.. Arra törekedtem, hogy munkám ne egyszerű eseménynapló legyen, hanem az események mögött meghúzódó folyamatokat és tendenciákat is bemutató történetírás. Ez a megközelítés tette lehetővé és szükségessé, hogy az iskola történetének különböző szakaszait behatároljam. Az első szakasznak az első tanévet, az alapítás és a birtokba vétel rövid időszakát tekintem. Ezután mutatom be az 1980/81. tanévvel kezdődő és az 1988/89. tanévvel záródó mérsékelt és kiegyensúlyozott fejlődési periódust. A következő szakaszként, az 1989 őszétől 1994 tavaszáig öt tanévre kiterjedő, a politikai rendszerváltozás által determinált dinamikus időszak történéseit elemzem. Az 1994/95. és az 1995/96. tanéveket pedig már napjaink történeteként ismertetem.
Az egyes fejezetek megszerkesztésénél a magyar neveléstörténet hagyományos rendező elvét alkalmaztam. Ennek megfelelően előbb azt mutatom be, hogy a kor oktatáspolitikai sajátosságai miképpen majd a működési mechanizmus főbb jellemzőit. Legrészletesebben a nevelő-oktató munka tendenciáit és eseményeit tárgyalom.
A Diadal úti iskola történetének megírására ez az első próbálkozás. Ezért sokkal inkább egy kísérletnek, mint sem kiérlelt munkának tekintendő. A végleges változata az itt még hiányzó tényekkel és aprólékosabb adatokkal kiegészítve készíthető el, amelyhez nélkülözhetetlen az egész tantestület kollektív együttműködése.
Forrásaim
A legtöbb adatot az iskola irattárának tanulmányozásával tártam fel, melyben nagy segítséget kaptam kollégáimtól. Ezek között elsősorban a művelődési tárca utasításai szerint minden tanévben összeállított statisztikai kimutatásokat, a félévi és a tanév végi tantestületi értekezletekről készült jegyzőkönyveket, s az ahhoz mellékelt igazgatói beszámolókat és az iskola törzskönyvét használtam fel.
A jogelőd iskola történetének bemutatását segítette Szabó Lajos: A Micsurin út 69. sz. ált. iskola és környéke megalakulásának és működésének története (írásbeli adatok híján) a régebb idő óta itt dolgozó nevelők bemondása alapján. Budapest, 1968. szept. 15. című kézirata. Az egyes korszakok oktatáspolitikai viszonyaival kapcsolatos megállapításaim elsősorban a következő művek alapján fogalmaztam meg: Csoma Gyula (szerk.): Vélemények/viták közoktatási rendszerünkről. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1982. – Vastagh Zoltán (szerk.): A nevelés szociális alapjai, PSZM Projekt, Kaposvár-Pécs, 1992. – Jelentés a magyar közoktatásról 1995. Országos Közoktatási Intézet, Budapest, 1996. Az 1990-es évek bemutatásánál figyelembe vettem az Első csengetés. A XVII. kerületi általános iskolákat bemutató kiadvány. (Szerk: Fazekas Éva és Tímár Tibor), DATUS BT, Budapest 1995 és az iskola által 1996-ban kiadott Diadal c. beiskolázási brossúrákat.
Előzmények
Az iskola földrajzi környezete
A főváros XVII. kerületében lévő Diadal úton 1979-ben felépült általános iskola földrajzi szempontból a főváros legkeletibb fekvésű, s egyben a legperiférikusabb közoktatási intézménye. Ha a térképen egy kőrző hegyét a budapesti főpolgármesteri hivatal környékén szúrjuk le, s azt a Diadal úti iskoláig nyitjuk ki több mint 18 kilométer távolságot mérhetünk. Abban az esetben ha így egy kört is rajzolunk ezen belül 23 önálló települést számolhatunk össze. Közöttük szerepel többek között Dunakeszi, Fót, Mogyoród, Dunaharaszti, Érd, Biatorbágy, Pomáz és Szentendre nagy része is. Ez azt jelenti, hogy több mint két tucat vidéki iskola közelebb van Budapest belvárosához mint a Diadal úti.
Maga a XVII. kerület is a főváros perifériája és sajnos nem csupán geográfiai értelemben. Az 1993-as adatok szerint a budapesti kerületek között ennek a legnagyobb a területe (54,83 km2) és legkisebb a népsűrűsége (326 fő/km2), de itt található a legtöbb földút (208 km), s a legtöbb olyan háztartás is, amely nincs bekötve a gáz és a szennyvíz csatorna hálózatba (kb. 31 %). Budapest XVII. kerületében – s nem Csepelen és nem is Anagyalföldön – a legmagasabb a fizikai dolgozók aránya.
Az iskola közvetlen települési környezetének Rákoscsaba-Újtelepnek (amely ezelőtt a beiskolázási körzetét is jelentette) a népsűrűsége a kerületi átlagnál is jóval alacsonyabb. Ez sajnos az urbanizáltsági mutatókra is vonatkozik. Ugyanakkor ez a környék Budapest legtisztább levegőjű területei közé tartozik. Egyben a legcsendesebbek közé is, mivel a főutak és a légi folyosók elkerülik, s az egyedüli komolyabb zajforrás a 80. számú vasúti vonal a körzet határát alkotja. Itt a lakóházak körülbelül egyharmada a Gellérthegy magasságában áll. A Diadal úti iskoláról tehát az is elmondható, hogy fővárosi viszonylatban irigylésre méltó egészséges környezetben működik.
A települési környezet rövid története
Rákoscsaba-Újtelep múltja nem sokkal nagyobb mint az iskoláé. Ezzel szemben az anyatelepülés Rákoscsaba, amelynek egykori központja az iskolától másfél kilométer már az Árpádházi királyok idejében is bizonyíthatóan létezett. Nevét először (Chaba Rakosa) a szászdi apátság 1067-ben keltezett alapító levele említi.
A magyar történelem viharos eseményei alól e település lakossága sem vonhatta ki magát. A mind szabadságharc, mind pedig az első és második világháború honvédjainak névsorában találhatunk rákoscsabai lakost.
Rákoscsabának mint önálló településnek a története egyébként 1949 Szilveszter éjszakáján fejeződött be. Másnap 1950 január 1-én ugyanis a községet a hozzá tartozó Rákoskerttel, a valamint a szintén önálló Rákoskeresztúrral, Rákosligettel és Rákosheggyel Budapesthez csatolták megalakítva a főváros XVII. kerületét.
Rákoscsaba-Újtelep története elsősorban betelepülések története. Ezért fejlődési korszakait az ország migrációs szakaszai szerint határolhatók be.
A betelepülés állandóan magas trendje a második világháború után mérséklődött, majd 1950-től, s méginkább 1959/60-tól a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának következtében két hullámban ismét a magasba szökött. Elsősorban Kelet-Magyarország, a Jászság és Pest megye déli településeinek vagyonukból kiforgatott földműves családjai próbáltak itt budapesti munkásként új egzisztenciát teremteni. Tulajdonképpen ekkor alakult ki a környék architektúrájának domináns képe, az olcsó típusterveket adaptáló házilagosan kivitelezett „kockaházak” tömege. A hetvenes évek közepétől a betelepülések száma kiegyensúlyozottan emelkedik. Az utánpótlást elsősorban Budapest külső agglomerációjában, másrészt a belterületeken és a panelházas lakótelepeken élő közepes jövedelmű családokból kilépő fiatal házaspárok alkotják. A házilagos kivitelezéssel, OTP kölcsönnel felépülő új családi házak már igényesebb ízlést tükröznek.
Azon a déli lejtésű lankás domboldalon, ahol ma az iskola áll a múlt század végén még a csabai gazdák állítólag igen jó minőségű borokat termő szőlőskertjei virultak, amíg a filoxéra járvány a tőkék nagy részét ki nem pusztította. A termőföldek felparcellázása házhelyekké az Ilona-telepen már 1881-ben elkezdődött. A szomszédos Rákosliget területét 1897-ben a „Munkás Otthon” Házépítő Szövetkezet vásárolta meg. Két év múlva az építkezések elkezdődtek, 1907-ben pedig már mint Pest-környék egyik legrendezettebb és legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező települése önálló nagyközséggé vált. Rákoscsaba-Újtelep és a ma hozzá tartozó Mirák-telep kialakítása 1907-ben kezdődött el. Előbb a Naplás utcától keletre eső rész épült be, majd a húszas évektől a vitézi telkeknek kiosztott vasút felöli rész. A Tura utca és a Naplás út közötti területen viszont, ahol ma az iskola áll az ötvenes évek elején is szántóföldek voltak. Ezek beépítése lényegében a mai napig sem fejeződött be.